2017. december 13., szerda

Bényei József: Hűség


(Madarász Gyulának)

Én itt akarok megpihenni,
ahol a por felszáll a fákig,
s az elnyújtózott föld felett
szabadszívű szél nyargalászik.

Itt hosszú útja van a Napnak
és éjszakánkint több a csillag –
Növendék akácligetek
fonnak rácsot az álmaimnak.


Halász Ildikó: Éjjel

Magamra zárom az ajtót
Az éjjel rám zárja az eget
Nincs más dolgom
csak bekötni és titkolni minden sebet
És nem álmodni
Nem írni
csak érezni
érezni
Ahogy átáramlik rajtam az élet
Olyan viharos most minden
Szívem emlékeimhez téved
S keserű-édes varázsvilágom
köszönt.
Odakinn, az alvó fák mögött

Szuhay-Havas Marianna: Kilátás

Gyors felhők, és lassú kis napok,
ólmos ég, angyali kék fagyok.
Szárnyatlan szabadság ritmusán
mindenki keresi Krisztusát.
Pupilla tágul, pillant a szem,
miért nincs mellettünk senki sem?

Mezey Katalin: Lábnyomok

A friss hóban mély macskalábnyomok,
a tekintetem az ablakig vezették.
Egy fiatal házaspár lakott itt azelőtt,
ezt a vadóc kandúrt is megszerették.
Nyolc éve múlt? És a macska máig
számon tartja, hogy jók voltak hozzá,
simogatták, naponta megetették,
és jön, hogy hátha itt találja őket.
Mi emberek sokszor már napok múlva
sem emlékszünk, hogy ki tett jót velünk.
Talán ezért kuszák lábnyomaink:
azt sem tudjuk, hogy mit keresünk.

Vasadi Péter: Védőbeszéd

Fáklyád nincs
tenyered üres
csak a sóvárgást hallod
csak a fák zuhanását

megmérsz, kiszabadítasz, lemetszel
szorongásod tájfunok magja
mégis – az éjszaka kőtömbje közé
építed a fény kapuboltozatát

Csaba Lilla: Legbelül

Átér a virradat
ahogy éltes, bölcs fák kérgén
nyomasztva megtapad az idő
s holtában is fordul egyet az alkony
végigfolyik mart kövein
a szívnek
hontalan hajléka árnyékában
zubog a csend
hajadra ömlik
elmosódik
ahogy kalapált zugaid átjárja
mint eső utáni, földet áztató
illat kegyelme
vakon is színeket rajzol a lét
utat hasít szemével
arcod tenyerébe emeli
lényedbe hallgat
keres
ahogy felszárad a némaság
tört nyelveden érthetően, tisztán beszél.

Hárs Ernő: Egy szót keresek

Egy szót keresek, melyben meg tudok fogózni,
amely mindent megold,
mindent megmagyaráz,
s a létet éppoly teljessé keleszti,
mint a mindennapi kenyeret a kovász.

Virrasztástól vörös
szemű hajdani alkimisták
kutatták így ezernyi
kincssóvár éjszakán át
az aranynyerés alvilági titkát.

Mi rejtheti? Nem ismert jelű írás
homok alá temetett városokban?
A nagy szfinksz makacs, örök némasága,
vagy a térképek fehér foltja, mely
olyan sok elvetélt lázálmot zár magába?

Lehet, hogy végül mint kaput nyitó
jelszó fog elém ötleni, mikor
a holtak végtelen országához elérek,
s akkor kiderül, hogy amit jelent,
megváltás lesz-e vagy ítélet.

2017. december 10., vasárnap

Gősi Vali: Rorate


Nagyanyám gyengécske kezét idézi
a szívemből eredő simogatás,
amellyel szavak és hangok nélkül
üzenek hajnali kék ködön át:

mindegy, bármilyen nyelv, amit értünk,
ha a lényeg a bensőnkben életre kel,
s bár néma a szánk, de ébred a vágyunk
másokért mondani egy halk imát.


Gősi Vali: A csönd misztériuma

E véget nem érő éjszakán
körbevesz hosszan a csönd,
s ahogy szenderül a téli táj,
a táncoló hópelyhek ritmusán
elszunnyadok.

A végtelen égen útra kél
az ezüstfehér holdkaréj,
és átvonaglik az éjszakán
valami különös szenvedély…
Körben milliárd csillag zenél,
oldva - bogozva bánatom.

Gősi Vali: Hóesésben

mi mást tehetnék e fénytelen éjben
elfogadlak már végleg társamul
kapaszkodom beléd
megyünk a hóesésben
(egymást ölelni vétek már talán)

eltűnni tanulunk e néma ébrenlétben
helyetted simítja arcomat a szél
s az úton gúnyosan plántálja belénk
hogy lassú kísértés
hamis látomás minden újabb vágy
és színlelt akarás

te maradtál nekem ha valóság e lét
s talán csak képzelet a közös csillag…
talán csak álom hogy átdereng a fény
az erdők fáin de addig még
válladra dőlve álmodom
míg leereszkedünk lassan
a hófödte dombokon

Gősi Vali: csend született

ringatásra vár
a kéklő fénysugárban
hozzám bújó csend

Gősi Vali: Hófehér álom

Mint könnyű sóhaj
pilinkél a dér
hófehér álomba repít a tél
alámerül velem a fájdalom
elterül súlytalan’ kívül-belül
mint holt madártoll
kék árnyak között
szikrázó havon

és az álom
mint lenge könnyű ing
lobog a tájon – elvakít
az égbolt óriás kandi-kamera
de késik a megörökített csoda
az ébredés a valóság küszöbére vet
és számításba sem jöhet más
csak a jégbe zárt
gyötrelem

Gősi Vali: Adventi rejtelem

Megint e mozdulatlan,
sejtelmes, néma este…
Az égen sűrű köd bolyong,
s egy csillag fénylő teste
– levetve sötét szégyenét,
pőrén, akár a szűzlány,
ki lehullt selymét a nászéjen
rémülten hiába kereste –
belehull az időtlen,
adventi rejtelembe.

Gősi Vali: Túlélés

ez is egy átlagos nap csupán
télvégi gyakorlat a túlélésre
mikor néhány kiüresedett
immunhiányos délutánon
átvillan a tavasz és egy régi nyár
emléke elsimítja a gyűrött gondokat
mint tengeri alga arcunk ráncait
és a halvány napsugár egy félszeg
mosolyt is engedélyez talán
a táj fehérre fagyott homlokán

Gősi Vali: Téli este

virágot karcol a téli szél
a házak ablakára
ezüst hópihe-angyalok
bámulják selyemruhában

dérfüggöny csillog az ablakon
s a lámpa sápadt fénye
csituló csóvával átoson
mielőtt még elenyészne

roppanó jégcsap lóg a fán
alatta árvult fészek
rekedten sikolt egy kormorán
enyhülő fagyot remélve

2017. december 5., kedd

Makkai-Kiss Nóra: Summázva

Átvirrasztott csendek szűrt ízei
számban
ide vontam volna őt
– aki velem tart
Ma már csak tűnt érzés ez
átleng – ide-oda
hallom amint
lepkeszárnyak puhasága
remeg a tört időben
csak ez van
ezt őrizem
Legyen ez
őrizőm

Makkai-Kiss Nóra: Álmaimban

Álmaimban
száz meg száz úton bolyongtam
a Megérkezés bizonyosságával
szívemben
szökés volt-e
menekülés
sodort
a menni kell
kényszerültsége
évek múltak folytonos útrakelésben
miközben csupa
maradás a lelkem
megtelt az életem
honvággyal
magam lettem a
HiányokHáza
a sorsomhoz túl merész voltam
az élethez túl gyáva

Makkai-Kiss Nóra

A világból keveset ismertem
- nehéz volt számomra a megismerés -
Érzékenységemmel mind mélyebbre és
mélyebbre zarándokoltam
: tárgyban - gondolatban - érzetekben -
- emberekben
majd átvirrasztott csöndben őket
újra meg újra átszitáltam
Amit szerettem
őrizőmmé
nemesedett
: ölelő derengésben
kinccsé
csodává
csönddé
érett

Makkai-Kiss Nóra: Ha ki emberré lett

Ha ki emberré lett
pokoljárta
vad mélységből
megmaradó
erénnyé kell magasodjon

Makkai-Kiss Nóra: Kép-sorok

megyek
csendesült
végtelenbe zárt
tudom mit jelent
a bánat
:láttam
az Újvilág
kirakatait
--
és egyre fáj
valami régi
valami ősi
mély-magas
--
a H E L Y
amit ismerek
de kívül
nem találom sehol

Makkai-Kiss Nóra: Végső kérdés a Teremtőhöz

Uram
     Elválasztottad
            a Világosságot a Sötétségtől
Uram
     Elválasztottad
            az Égi világot a Földiétől
Uram
     Elválasztottad
            az Állatokat a Növényektől
Uram
     Elválasztottad
            a Férfi lényét a Nőétől
            a Tudást a Hittől
            a Cselekvést a
                   Nemcselekvéstől

Uram! Megosztottad az Egészet
       mert nem bírtad elviselni
             Magánosságodat

       Hogyan várod el
             éntőlem
      hogy elviseljem azt

Makkai-Kiss Nóra: Tájkép-festés sms-sel

Nézd
fenséges acélkékre
festődött a Duna
az előtte a
látóteremben
maradó-futó ártéri táj
méltón fekszi a
medrét
asszonyi bőséggel marad Vele
minden útján
A kelő nap
arany-ragyogású koronája
mindkettőt ékesíti
Ülj kicsit képzeletben itt
és hallgasd velem
a véges partot érő végtelenben
halkuló csobogást
: A víz az víz.
Folyhat is kedvére szerte.
De a lelke a Medre.
Kicsit megpihentem
Hiszem Neked is
a megváltást

Makkai-Kiss Nóra: Kérdező eszmélet

Mint mikor a tavasz
mélyen belefeledül
magába
Kétezerhat
december
hetedikén
reggel
úgy
álltam ott
madárcsicsergésben
a Kmetty utcában
a platán alatt
sok
valódi tavaszt
felemlegetni
de csak ezt
az egyet
hittem
Ahol a madárdal visszafestette a fákat
A levegő pedig azonos hőfokon áradt
kívül is
bennem is
Mely tavasz hát
valóságosabb
ez az enyhe
madárcsicsergésű
télbe-magamba tévedt
vagy
ami rendre visszafordul
a télből
kihordva
önmagát
és mely magunk valóságosabb
: ki békében áll
az ébredő csendben
vagy
: ki már
felébredett
a csendre

2017. december 3., vasárnap

Sz. Pál-Kutas Orsolya: Advent gyertyái

Az első láng, a hitedért lobog.
Lila faggyú cseppek, mint elszórt magok,
hullanak megannyi megtört szívbe,
s támogatják utad; rögről-rögre.
Advent első gyertyája a hitre mutat,
az első csillag, ha keresed az utat.

A második lángja reményt lobog,
lilává öltöztetik az elmúlt napot,
lelked szikrájából tüzet csiholva,
bizalmat hoznak keserű napokba.
Advent második gyertyája a remény,
második csillag az utad felén.

A harmadik láng, az öröm maga,
nem hamis barátok suttogó szava,
hanem lélektől lélekölelés,
nem csak ímmel-ámmal mímelt széptevés.
Advent harmadik gyertyája öröm,
rózsaszín könnyét Istennek köszönöm.

Negyedik láng maga a szeretet,
mely fenséges lilává festi az eget,
és arról mesél, ki el nem hagyott,
ki teérted, mindent feláldozott.
Advent negyedik gyertyájának lángja,
a szeretetet hozza a világba.


Könyves Tóth Enikő: Adventi vasárnapok

Áldott az est, mely hozza a reményt.
Lelkünkben megváltott emberek vagyunk.
A tenger magába rejti fájdalmunk,
kínunk rettentő súlyait,
a holnapra borítja színeit,
a tavaszillatú nyárnak.

Olajfánk kérgén egy madár,
dalol időtlenséget, a végtelent.
A Szentföld vár...
szelíden fogadja a Fényt,
az ünnepet.

Messze távolból harangszó hív
hol egykor volt otthonom.
Didergő emberek, keresik az utat,
kegyelemért könyörögnek
e romlott világ bomlásba mélyülő ráncain
mindhiába.

Ott az Alpok lankáinál
márványba vésődött az ősz.
Megszólal ma a szív imája.
Átjárja csontjainkat a valóság szele
Jóság ébred lelkünkben
beteljesedik a szeretet.

Sebestény-Jáger Orsolya: Advent

Mert Te tanítottál meg várakozni,
az elrejtett kincsre, ami miénk lehet.
Várni mindarra, ami múlhatatlan,
igaz és tiszta mindenek felett.

Te tanítottál hinni is abban,
hogy lehet élni mind nemesebben,
ha szavad örök visszhangja zeng
és zendül vissza a szívekben.

S Te tanítottál meg remélni is:
hogy bár bukdácsoló lépteinken át,
ha egyszer mégis véget ér az út,
megérkezhetünk Hozzád.

L. Burda Zsuzsanna: Régi karácsony (1957)

   Advent kezdetén, már fényesek voltak a falunk egyetlen áruházának kirakat üvegei. A boltosok sürögtek a lefüggönyözött kirakatok mögött. Díszítették az üzletek bejáratát is. Illatos fenyőágat tettek a pultra, a közepébe egy szál gyertyát.
   Egy másik napon már kitárulkozott a kirakat. Fényes volt és ragyogó! Ámulva álltunk az iskolából hazafelé menet a kirakat előtt. Porcelánfejű, rongytestű babákon selyemruha volt. De nagyon tetszett a kockás kabátos bohóc, a szája egészen a füléig ért. A dominókat és sakkfigurákat is vágyakozva néztük. Ezután már minden nap megálltunk az osztálytársaimmal a csillogó kirakat előtt és magunkba szívtuk az ünnepi várakozás minden titkát. Minden nap újabb és újabb ajándékot fedeztünk fel, amit a Jézuskától reméltünk, hogy karácsonyeste a mi karácsonyfánk alá fog letenni.
Közel volt már a karácsony. Az iskolaudvaron már feldíszítve várt bennünket egy fenyőfa. Az osztályok és tanárok mindnyájan a fa körül sorakoztak. Elénekeltük a "Mennyből az Angyalt" Minden gyerek előtt megjelent egy csoda, amit a hangulat az ünneplés még csak fokozott. Egy-egy szaloncukrot, egy almát és diót kaptunk a fa alól. Mindenki visszament az osztályba, ahol a tanárok kihirdették: "Holnaptól karácsonyi szünet, és egyben szénszünet is lesz, mert elfogyott a tüzelő az iskolában." Nagy volt az öröm az osztályban. Összepakoltuk a holminkat, az ezüst és aranydiót szorongattuk a kezünkben és indultunk hazafelé.
   Az áruház kirakata előtt megint megálltunk gyönyörködni az ajándékokba... Amikor eljött a karácsonyeste, korán mentünk aludni, mert Édesanyám sürgetett, hogy a Jézuskának is idő kell a karácsonyfa díszítéséhez és az ajándékok elhelyezéséhez. Mire minden gyerekhez elér, éppen reggel lesz. Így gondoltuk mi is gyerekek, ha gyorsan elalszunk, akkor előbb jön a Jézuska.
Álmomban angyalkákat láttam, szárnyukkal tartott karácsonyfával repültek be az ablakon. Reggel fenyőillatra ébredtem. Alig mertem kinyitni a szememet. Féltem, hogy a fenyőillatot csak az álom hozta el. De a szoba közepén állt a karácsonyfa, igazi fenyőágakkal. Az ajándékok ott sorakoztak a fa alatt. Nagyon dobogott a szívem, vajon melyik csomag lehet az enyém? Édesanyám nagyon tudott titkot tartani, és nagyon jóba lehetett az angyalokkal, mert nekünk az utolsó percig, vagyis a gyertyagyújtásig titok volt az ajándék. A legnagyobb és a legcsodálatosabb érzést az adta, hogy mind az ötünknek a várva várt kívánsága teljesült. Ezen a karácsonyon a Világszép Nádszálkisasszony című nagy mesekönyvet kaptam, ami hosszú évekig a kedvenc olvasmányom maradt.
   Egy picike kétely akkor bújt belém, amikor észrevettem, hogy a karácsonyfánk ezüstfenyő ágai egy bodzafa ágba voltak beletűzdelve. Ezt ugyanis tudtam, hogy Édesapám készítette. Már hetekkel karácsony előtt gyártotta így a karácsonyfákat, mert a fenyőfából csak néhány ágat kellett levágni, befúrni a bodzafa ágába, és a fenyőfa élhetett a kertben tovább. De ezt a kételyt eloszlattam, hiszen az angyalok ezt is meg tudták oldani az én képzeletemben. Úgy gondoltam elvitték feldíszíteni és reggelre, amíg én aludtam visszahozták, úgy, ahogyan reggel, ébredéskor megláttam: felöltöztetve, csillogón, karácsonyfaként.

Kozák Mari: Advent

Szeretet, Hit, Béke, Remény

Szeretet

egyszer rég
egymás kezét fogva
indultunk távoli álmok
szülte otthonokba
hol tiszta fehér napok
és vidám évek
ülték körül a terített asztalt
kalács illatán
nőtt a szeretet
s könnyek mostak
csillogó szemet
egyszer rég
egymás kezét fogva...
azóta jajszó kuporodott
jégvirágos ablakokba
megfagyott a szeretet
sötétbe öltöztek a napok...
egyszer majd
házunkhoz jönnek a csillagok

Hit

megárvultunk
hitünk fogytán
még él bennünk Isten
de odalett minden
kezünk még kulcsolódik
ajkunkon ima rebeg
taszítanánk
olykor ölelnénk
megárvultunk
bennünk még reszket...
de hitünk fogytán
szavak vergődnek kereszten

Béke

oly késő már
de megértettük mennyit ér
míg kínok marták sebesre
hófehér arcunk
míg árkokból nyúlt felénk
megannyi átok
míg léptekben haldoklott
a valaha szeretet
míg ember hátáról a fájdalom
ajtók elé kérezkedett
oly késő már...
bennünk béke nem született
madarak szárnya alól
mind gödörbe esett
lelkek indultak érte harcba
maradt mind egymagára

Remény

hófehér gyertyán égett
arcokra kérezkedett
üres tenyéren olykor még
csipetnyi morzsát keresett
ajtón belépve
terített asztal mellé ült
míg várt - a vacsora kihűlt
majd gyermeket ölelt
anyát tanított jóra
felemelt mocskos kezet
nem engedett a lábnak
rugdosni rongy életet...
egy napon mégis
magára hagyta az embert
majd visszatér- a szeretettel.

Böröczki Mihály: Öreg zsoltár

Ha semmi nem rakódik közbe,
még belebotlasz az örömbe,
nem te változol épre, szebbre,
a világ nő meg kétszeresre.

A vasárnapok el-eltűnnek,
a hétköznapokból lesz ünnep,
nem lassúdozik lélegzésed,
csak rád tekerednek az évek.

Elbíbelődsz a szerelemmel,
s úgy ringatózol, mint a tenger,
hogy hullámaid összeöltsed,
mint hosszú csöndjüket a bölcsek.

Kihalt belőled a gonoszság,
nem te szabod a mise hosszát,
s bár összes fájó csontod gátol,
kilábalódsz a cammogásból,

és eldobogod, míg a Nap kel,
hogy benned sóhajt föl a reggel,
hogy összes nyűgöd, bajod téved,
mert holtig gyönyörű az élet.

Devecsery László: Terád sokasodnak

Hópelyhek: égkönnyek, megkövült álmok.
Pillangó-röptük kavargó, messzi szél.
Koronás fák, szarvasagancsok: gyertyák.
Betlehem-adventi fény...
...megkésett utód a jövő rejtekén.
Mindenütt szikrázó fény, fény, fény...
Apám keresztje égi csendet hallgat.
...fejemre hull az éj végtelen hava:
reád sokasodnak őszülő szálaim.
Egyre fehéredem, s tovább lépdelünk
a porpuha hóban, s az agancsok
           gyertyája lobog.

                      *

           Pásztorbot kopog,
           távolról dobog
           az eljövendő...

           odakint csendül
           halkan pendülő
           kicsike csengő