2017. augusztus 12., szombat

Gősi Vali: Haiku - pillanat


Nézek az égre,
végtelen éjben a Nap
már álomba tért.

Gyertyaláng lobban,
elsimul hosszan a fény,
lelkünk összeér.

Fény-nyoszolyáján
csillagok álmát őrzi
a magányos Hold.

Gősi Vali: Talán a vers

talán a gondolat - a szép -
talán a vers segít értelmes lét felé
talán az út során kinyújtott kéz
talán a csend-vajúdta hang becéz

ha röpke pillanatra hozzád elér
talán a villanó remény
mint pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag

szivárvány-lelkeket
ha majd a csend szökik
nyomában halkan hang halad
utat talál s bekopog zord szívek falán

talán
a
vers

Gősi Vali: Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget végül
a csöndből kiássa, de nem akar mást
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.

Gősi Vali: Szökevény szavak

Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva  életre kél!

Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában  csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.

Gősi Vali: Ha lenne egy dal

Lennék fa lombja

ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled

Gősi Vali: Esengő

A tengert és a folyókat is
csak nézni szerettem mindig.
A parton ülve hallgatni a víz dalát,
a hullámok ringatózó sóhaját,
bámulni a határtalan égre,
amint a vízre hajol, és a horizonton
szikrázón vajúdik a születő nap,
vagy a parton ülve búcsúztatni
a bíbor palástban haldokló csodát,
az öröklét misztériumát remélve.

Bár tudnám, mit érzett akkor…
Jönne egy álombéli üzenet legalább,
hogy boldog volt abban az utolsó,
végzetes pillanatban is…

Mik vagyunk mi számodra, Uram?    
– kérdezem néha, de nincs felelet.
Alázattal köszönöm mégis létemet,
szüntelenül könyörgök és imádkozom;
szeress Nagy Úr, de ne az én testem,      
ne a tűnő anyagot szeresd,– az semmit sem ér!
Szeresd, akiket szerelemben életre hívtam,
akik közül egyik már hozzád közel,
a tökéletes létben bolyong, úszik feléd
a mindenség áradatában!

Imádkozom hozzád, Uram,
de vajon meghallod-e?
Imádkozom, erősítem hitem.
Mi mást tehetnék e félelmetes
rejtelemben, ha esengő imáimon kívül
már semmi egyébre
nincs erőm?

2017. augusztus 7., hétfő

Ellen Niit: (Legyek én madár...)

Legyek én madár,
amelyik az öledbe rak fészket.

Legyek én madár,
amelyik a szíved dalát
viszi a felhők alatt.
Legyek én madár,
amelyik lehozza az égről
a szél és a nap jelszavát.
Neked.

Hadd legyek én madár!

Te meg légy lombos erdő.
Legyél gondolkodó föld,
legyél zöldellő fa
szépen szóló levelekkel.

És legyen nekünk
közös egünk!

Dabi István fordítása

Ellen Niit: Elkísér két szemed ragyogása

Elkísér, nem vágyom más utitársra,
két szemed ragyogása.
Lépteimben, míg megyek az ösvényen,
lábad ritmusát érzem.
Arcomon, számon csókod melegét viszem.
Szomjazik a szívem.
Hiába önti elém a közel s a messze
minden fényét az este.
Sötétben volnék, ha nem követne drága
két szemed ragyogása.

Kányádi Sándor fordítása

Ellen Niit: Elmegyek

Forróságod két tenyeremben őrzöm,
és elmegyek,
Lépteid ütemét lépteimben őrzöm,
és elmegyek,
csókjaid arcomra-sütött bélyegét őrzöm,
és elmegyek…
A fények mind a vízbe dőltek, csak lábnyomaim
égnek tündökölve,
csak fájdalmam ragyog, nélküle vaksötét
zuhanna a földre.

Rab Zsuzsa fordítása

Ellen Niit: Anya sírja

Mélyen a földben
gyökeret eresztenek a szívek.
Virágnak, levélnek, ágnak.

Anyám szeme
némán néz
a gyep zöld tekintetével.

Oh, örök álom, te a
z időkön át tartó
ébrenlét vagy.
Az ősz - az este.
A tél - az éjszaka.
A tavasz - a reggel.
A nyár - a nappal.

Nemzedékek követik tekintetükkel
két talpam nyomát.

Tenyerem alatt
fatörzsek suttogása.
Örök élet.
Hallak anyám, hallak
téged.
Szavaid kihallom
több ezer szó közül is.

Dabi István fordítása

Ellen Niit: (A fiam kezdő pszichológus...)

A fiam kezdő pszichológus.
Ő a kapcsolatokat vizsgálja.
Távoli barátom
ismert pszichológus.
Ő a magányt vizsgálja.
Miről beszélhetnek,
ha összefutnak?
Végtelen sok mindenről,
gondolom magamban.
Mert a magány
a kapcsolatok egyik állapota.
Nem pedig fordítva.

Dabi István fordítása

Ellen Niit: Ismertem két nagy követ

Ismertem két nagy követ.
Közeli ismeretségben voltam velük.

Állandóan beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat
a giliszták életmódjáról
és a pázsit alatti meg a moha alatti
dolgokról
és a mogyoró éréséről.

A mogyorósban éltek.
A mogyoróliget közepén.
Minden mogyorót istenigazában ismertek
héjuktól a belükig,
haláluktól a születésükig,
keresztül-kasul.

Azt hiszem, hogy nekik maguknak is volt
belük és héjuk.

Olykor mogyoró hullott a nyakukba.
Ez számukra tréfa volt.
Olyankor nevetni láttam őket,
ásítozva önmagukban.
Így csak a kövek nevetnek.

Az egyikükből később szobrot faragtak.
Szörnyű volt.
Véletlenül a városban találkoztam vele
az egyik téren.

Nem ismert meg.
És ez jó is volt.
Olyan volt, mint egy halott,
megdermedt, élettelen, néma,
az arca kemény és szigorú.
Üres héj.

A másik belehalt a bánatába.
Megkövesedett.
Jártam a sírjánál.

Most rettegek,
amikor a sorsukra gondolok.

Dabi István fordítása

2017. augusztus 2., szerda

Czirják Edit: Volt időnk

Volt időnk elfeledni
az összetett múlt
összetett igéit
mellyel naponta
fogadtak
az édenben.

Ádám és Éva
nyomdokai nélkül
értelmetlen életünk
élemedett eposz
forgolódás
üresjárat.

Van időnk emlékezni
az élet értelmére
melyet csírájában
hord minden lélek
hallgasd hát
halk hangját.

Czirják Edit: árnyék és fény

vállalom magam
így ahogy vagyok
hisz ezt kéri tőlem
a teremtés törvénye
és tudom
ha fényes arcod
felém ragyog
benne önmagam
látom viszont-
árnyékképei
vagyunk egymásnak
két különböző lény
s mégis egy egész
animus
anima
a mindenségben
egység

Czirják Edit: Veled, Uram

Veled, Uram, mert nélküled
nincs út, nincs fény, nincs ösvény,
mely célba vezet.

Veled, Uram, mert nélküled
nincs cél, nincs érték, nincs fény,
világíts nekem!

Veled, Uram, mert nélküled
az életem értelmét
sehol nem lelem.

Veled, Uram, mindig, lelkem
csak benned nyer értelmet-
érzem, nem hagysz el.

Czirják Edit: Úgy várlak

Hétköznapok forgatagában
táncolom át az életem,
sokszor sárba tapos lábam,
keresem egyre a helyem.
Már tudom, ahol te vagy,
csak ott lehetek szabad-
úgy várlak, úgy vártalak!

Halk hangon kérdezem a mától
mit hozhat a holnap nekem,
azt feleli, elringat vánkosod,
csak hajtsd álomra fejed.
Te ismered gondolatom,
jelenlétedről álmodom-
hol vagy, jöjj, szeress nagyon!

Hétköznapok forgatagában
életem homokként pereg,
ha átlátnék a holnapból
a mába, meglelném helyem.
Ahol összeér két lélek,
s egymásnak hűséget fogad-
ott várlak, várni foglak!

Czirják Edit: Kérés

Figyelve magam
a sötét félhomályban
láthatom kusza tetteim-
hogy előre vagy hátrafele
visz a lábam-
nem uralom a lépéseim.
Nem tudom mi a jó
s meddig elég, hol a
határ mely egybemossa észrevétlen
a jó és rossz mértékeit.
Nem tudom mihez
kezdenék nélküled…
Te sokszor hallgatsz,
de ha megtöröd a csöndet,
ó érzem, ó látom
nagy szereteted!
Te bölcs vagy. Én túl gyönge.
Te szeretsz. Én szenvedek magamtól.
Hadd legyen erőm a te erősséged
s fényed hadd világítson nekem.

Czirják Edit: Vegyél a tenyeredbe...

Vegyél a tenyeredbe Uram
s ringass, dédelgess engem
biztosabb helyet mást nem leltem
ó altass, ó pihentess
 tenyereden.

Megfáradt vándor, ki bejárta
a lét mélyét és ormát
s míg nem hallotta hangod,
keserűn keresett
új s újabb rabláncot.

Fölemeltél, mert a kitaposott
sárban, porban erőtelen
testem- lelkem ellankadott
s csak nézte, bár láthatta volna
fényesen fénylő csillagod..

-Vándor, merre visz utad?
Jer hozzám, én enyhülést adok-
fölfedted előttem rejtett titkodat ,
most már bizton tudom: tied vagyok
és te a Teremtőm vagy!

Czirják Edit: Életút

Szakadék szélén állottam
kezem menedéket nem talált
hozzád kiáltott a lelkem
s te most is meghallgattál.
Fényes mezőkön haladtam,
utam mentén csak gyász és por-
temetőkben ősök csontjain tapostam
amíg egy angyal megálljt kiáltott.

Szomjas lelkem fényre vágyik
nem elég a mámor, kijózanít
s én egyre várom a forrást,
a hitet, a fényt, az igazit.
Látva láttalak, Tamásként hiszem
hogy Te magad vagy a jó,
egyre hívod elcsigázott gyermekeidet
nincs senki hozzád hasonló.

Míg e földi félhomályban
tengetem gyarló életem
Te légy a mécses, légy kulcs a zárban,
Te legyél a mindenem.

Czirják Edit: Kerestelek

Sziklaszirtek, homokzátony,
tenger árja, tikkasztó sivatag
előmbe állt. Kerestelek.

Szédült szakadék, barlangsötét,
zúgó örvény, vércse karma
nem engedett. Kerestelek.

Villámfénynél, bozóttüskén
mezítláb gázolok át, ha kell.
Engedd, hogy megtaláljalak.

Czirják Edit: Ahogy lehet

Le akartam tenni a lantot,
de látom, a húr még éles
nyomot hagy kezeimen
amikor hozzáérek.

Így viselem a nyomokat
nem figyelve a bérre-
a pásztor ha bárányokat itat
nem ügyel a birkák színére.

Lehet hogy jobb volna másként,
talán ha éltem nem lenne véges-
de számolva a számadással,
ahogy lehet, emberként élek.

Czirják Edit: Költészet napján

a költő ma már
nem azon gondolkodik
hogy megélhetést
a költészet nem biztosít
mégis írja mégis rója
lelkesen sorait
gondolat-gyöngyök
sorjáznak pompá(sa)n
kagylóból metszett
szavakba vésett
gyöngyfüzér-
a költő ma már
annak is örül ha
műve elolvastatik

Czirják Edit: Kettős állampolgár

Már az anyaméhben
tudtam, hogy magyarnak
születek-hisz az édesanyám már akkor
így szólt, így mesélt,
így szeretett- anyanyelvemen.
Aztán világra jöttem
és fejlődtem
és növekedtem
és tanultam
és okultam
és kerestem
és kutattam,
hogy mitől vagyok magyar.
Mert ismerős a föld, a táj,
de idegen a nemzet és
idegen a nép
és idegen, ó, idegen
a zene, a hang, a tánc, a lépés,
a szokás, a törvény
és idegen a nyelv
mit tanulni voltam kénytelen
és kerestem ó egyre azt kerestem,
 hogy mitől lennék magyar én.
Mert magyar a szó és
magyar a dal és magyar mese,
magyar kebel táplált
s tanított magyar szóra,
mert őseim a magyar hazáért
vérüket adták, ajkukról
ima volt e két szó: haza és szabadság.
Hiába minden- szülőföldjén
tétova idegen, ki gyökerei után
kutat- 43 tavasz és nyár
után ma vagyok hivatalosan
is: kettős állampolgár
s kétszeresen magyar.

Csíkszereda, 2011. szeptember 26.

2017. július 30., vasárnap

Szente B. Levente: Nyáremlék - három sorokban


-részlet-

Remény

madárka fürdik.
szép zongorafutam, esőcseppekben
didergő szivárvány.

Szente B. Levente: Ha csillaggá változom

Még egy kevés idő,
és ha csillaggá változom,
ahogy a madarak is,

egymást keressük majd, földön és égen.
Pilláid finom rácsa mögé költözöm:
emlékeinkből rakom ki fészkem.

Szente B. Levente: Egyszer ha...

egyszer ha
valóban hozzám érsz
tündérré változom
piciny csillagpötty leszek végül
ajkadon válladon
tied leszek csakis
olyan titkod
melyben örökké
de örökké
otthon vagyok
s te
te
sok életen át
otthonodban
mindig
rám
találsz

Szente B. Levente: Lángok, falak

Ha eltűnnék -
megszűnnének a színek,
leomlanának felhők, égi berkek,
s fakulna táj,
álmodni hová
járnál?

Szente B. Levente: A te mosolyod

Csak annyit kellene tennem, hogy
Tükrökből rakjam ki szobám falát.

Csak, hogy mások is láthassák
Arcom mosolyát.

Csak azért, mert hinni vélem,
A te mosolyod pontosan illik hozzám.

Más lehetsz, mint ami vagy:
Tükörarcok mélyén megrekedt, szépséges pillanat.

Szente B. Levente: Emlékek töredéke

tenyeredben ott van-e még
a rét, a magas, folyó melletti fűzfa,
hajadban a szép virág?

lehunyt pilláid alatt
az a szívdobbanás,
a csókillat.

a bennünk lüktető emlékek töredéke,
az a tiszta gyermektánc,
a szerelem, a drót nélküli érintés,
a kíváncsiság.

mint ébredés előtt
mindannyiszor,

ha arcunkra hullt a fény –

Szente B. Levente: (csak)

csak
azt akarod
hogy minden más és jobb legyen

csak
tüzet akarsz mely örökké ég
belülről jövőt igazit

csak
kezet mely kezed fogja
mosolyt nevetést mi naponta körbevesz

csak
egy érintést
olyat mi a tied

csak
amit tovább adsz