2017. június 27., kedd

Holló József: Óh, szavak, szavak


Egyszer megkérdezted tőlem:
örökké hű leszek?
Én? Aki csak hozzád
menekülhetek
élni is,
halni is!


Szente B. Levente: Ima

a festmény
a zene
a költemény –
imát dobban a szív
lüktet ér
csók alatt a halánték
imát mondok mikor
egy szelet kenyeret
kezedbe adok.

tovább a tied –
hogy szádba veszed
kicsinyeknek és nagyoknak
csókkal vagy nélküle
tovább hogyan adod
te tudod.

Tamás Tímea: A vakond utolsó verse

elvesztem akár ez az ősz
befejeztem ennyi volt
az én egyenesem kör
magába forduló világ
igazi vakond vagyok
talán az utolsó egyetlen
ki nem parancsra
terv szerint megfontoltan ás

ezen a télen elalszom
hangom majd a szférákban zenél
(ha marad)
hangyabolyok magasodnak fölöttem
s a hangyák vígan hordják a gallyakat
gyűjtenek tisztogatnak
bár nem tudják hogy mivégre
csak érzik hogy a körforgásnak
soha de soha nem lesz vége

én mást érzek
csapaton kívüli vagyok
egyedül fekszem bélelt odúmban
s néha Mozartot hallgatok
s látom Brünhilde lángsírját is
ott fenn a fellegek felett
s a föld alatti méla pórusokban
érzem a zárt finom rezgéseket

kör ez is mint az én világom
magába zárt és nesztelen
a tudós emberpalánták
semmit sem kezdhetnek velem
létem titkos s akár a kör
hol eleje ott vége van
Agyő mondhatnám bárkinek
s szépen újrakezdhetném magam

Serfőző Simon: Elmegyek

Ne mindig a földön járjak,
elmegyek a fákra ágnak.

Állok tetőre kéménynek,
füstjével az égig érjek.

Tocsogjanak a latyakok,
esőnek is elállhatok.

És ha szélnek is elmegyek,
szárnyra kelhetnek a lelkek.

Állok aztán Napnak, Holdnak,
édesanyámnak ragyogjak.

Anga Mária: Látomás

Nem változott semmi.
Kedves vagyok, szelíd, megértő.
Gyermeki képzelettel hiszem,
hogy az erdők kopjafáit mások is látják,
és tudják, védelmeznünk kell, mint ahogyan
az örökkévalót, mert áldást
kaphatunk általa mindhalálig.

De, amikor házam ajtaját kinyitom,
küszöböm a tenger . Megcsonkult
kontinensek sodródnak előttem,
nem találok sem kikötőt, sem hajót,
visszaléphetnék szobámba,
elképzelhetném, hogy délután van,
lámpát gyújtok és előveszek egy régi könyvet,
ami kedves nekem, vigasztaló és békét ad.

Kinyitottam házam ajtaját
és küszöböm a tenger,
elmerült kincseit nem látom,
nem dobja ki magából,
csak a halálra vált víziszonyt.

Talán azért van így,
mert a tenger idegvégződései
már nem bírják elviselni a kínt.
A radioaktív sebhelyek nem hegesednek.
Sodor, visz mindent magával a víz olyan reménytelenül,
mintha már az égitestek is földközelben,
ütközésre készen, a végítélet sötétségében ragyognának.

Visszalépek. Becsukom házam ajtaját.
Imádkozom, hogy emlékezetünk térjen végre vissza.
S minden megszületendő csecsemő sírását
imádságként fogadja az Isten, imádságként az életért.

Katzler Hilda: Farsangban

Amikor a lét minden dimenziója
a szeretet vásznára vetül,
amikor a tudatalatti ismerős
jeleket kódol a felejtés áramlataiba,
amikor a hazugság megszégyenül
a lélek labirintusaitól,
amikor a megbocsátás rádöbben
a lényegére,
amikor az emlékezet tükröt tart
a képmutatásnak,
és ezek nemcsak jelmezek,
akkor, csakis akkor higgy annak,
aki lecsókolja maszkodat…
és ha megfogja a kezed,
tudni fogod, a másik álarc mögött
ki lehet.

H. Hadabás Ildikó: Voltál-e?

Hallod az öreg fáknak lélegzését,
mikor a csendben felsóhajtnak,
s hajnalonta
könnycseppek kristályait csókolja róluk a napsugár?
Minden éjjel megölelik a levelek
a fákat, s megremeg a csillagos éjszaka
boldogságuktól. Föld középig,
Isten szívéig érő néma örömüktől,
ébred a hajnal minden éjszakából –
éreztél-e így Te is, ilyen tökéletes
évgyűrűket növelve,
zöld leveleket hajtva,
szólongatva a rád szálló madarakat –
szerettél-e már ilyen boldog némasággal Te is?
Remegve-vártad-e a felhők függönyéből
égi színpadra pipiskedve kilépő csillagok táncát,
gyönyörködve a tökéletesség kimondhatatlanságától,
mely szétfeszíti a kimondhatatlant kimondhatatlanná?
Hallottad-e, ahogy őrült játékkal,
osonó lépteit sem sejtve betáncol szilajul a szél
a fák nyitott karjaiba,
végig törve évezredek türelmes éjszakáit,
halálba szeretve, kitépett gyökerekkel,
még ilyenkor is némán, tökéletesen?
Egyszer, voltál-e fa, Te is?

És Ember is?

Csáky Anna: Nyáresti séta

Alkonyok hevernek a kertek ölében,
hátrál a sugár, és rőt színeket kever,
az utca ilyenkor egy darabka éden,
könnyűvé válik minden gondolat, teher.

Szeretek este itt csendben andalogni,
hallgatva, virágraj, bokor mint susog,
a kertekben hintaszék, cicoma-holmi,
fölöttem lassuló táncú facsúcsok,
hangjukat mélyülő, könnyű csönd födi.
Rőt-vörös fényekben fürdetett arany
még bujkál a lombban és láng, ördögi,
de a madárcsevegés szinte zajtalan,
s asszonyi szemek a kapukban ragyognak,
mint lobogó lángú, ősi őrtüzek.
Látom felsejleni arcát a holdnak,
medrében sötétkék, néma, holt üreg,
játszik a hunyó fény lépcsők hűs kövén,
bukó nap szendereg álmos bokrokon,
egymásba kúszik a rózsa, lonc, kökény,
s az almafa, körte, birs most mind rokon.
Minden, mi remeg, ring, táncol köröttem:
harmatos virág, bokorág, lomb-fodor
összefonódik édes-bús örömben,
s könnyű ábrándba ringatva, visz, sodor.

Nem is séta ez, hanem lebegés:
nap-játék az úton, mélyülő csönd,
csupa pasztell a fény már, csenevész,
árnyékot ír az est, a vénülő fönt,
a létezés teljes nagy szerelme
s a dolgok lüktető szíve-odva
épp belefér e szent alkonyi percbe,
nagyszerű lényegük felragyogva,
s mellettem lassan, némán ellebeg,
mint kék-ezüst halraj nagy csoportban,
a föld, a nap, az idő: kezdetek
s a jövő is, egymásba sodortan.

Albert-Lőrincz Márton: (Mint a tűz a bikavérrel)

(néhány baráthoz az egyetemről)

Barátaim, kik ott Egerben
a legjobb mondatokhoz betűket szemelgettek,
és azokat összefűzve közszemlére kiteszitek,
hogy aki kérne, tudást remélve,
vegyen haszonnal belőle,
szemelgettek,
mintha szőlőt a kertekben,
napsütésben és esőben,
szemelgettek a termésből,
a tőkéről és a nyelvből,
és kirakjátok az asztalra,
falatok szájnak, értelemnek.

Én csak elcsodálkozom azon,
hogy bor surrog a nyelvcsapon,
és csiklandoz a gégetőn,
és íz marad a nyelvrecéken.

A szavak a drága nyelvből
beleásnak a kies csendbe,
csemege csillog a fürtökön,
belelóg a beszélgetésbe:
hát köszönöm, hogy néha-néha
szép metszésű poharakba
töltögettek tüzes borból,
amikor találkozunk
és barátsággal beszélgetünk,
és összeér a fény az éggel,
önfeledten, észrevétlen,
mint forrásban a hegy tüze
a meggyfekete bikavérrel.

2017. június 23., péntek

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyári reggelek



Szeretem a nyári reggelek
derűjének csöndes igazát.
A hajnali pára még hiszi:
ő vívja meg a döntő csatát.
Ám győz a Nap szétáradón,
míg elterül a parttalan időn.

S mind lassabban lélegzik a perc,
mint húr, ha pendül,
egy régi hegedűn.



Sebestény-Jáger Orsolya: Ébredés

Minden nap visszatérek Hozzád,
bár valójában el sem távozom,
csak álmaim hajóján az éjjel
elsodródom egy elfeledett tavon.

A reggelek jötte csupa fény -
s csöndes számadás magammal:
Tiéd maradok akkor is Uram,
ha már nem ébren ér a hajnal.

Sebestény-Jáger Orsolya: A kútnál

(Jn 4)

Asszonyi arcának tükre
széttöredezett cserépdarab.
A kérkedő máz földre hullik
egy roppant ecset alatt.

Szemtől-szemben megállt:
kérdezni, beszélni vágyott,
mert hitte: nem törhetik le
a világra született virágot.

Minden találkozásból a legszebb,
mely hívatlan érkezik,
titka egy távoli túlpart,
a hullámok keresztülszelik.

Egy felhőraj szalad s kibomlik,
hogy mint hófehér, nehéz selyem
betakarjon, vagy inni adjon,
de túlmutasson az életen.

Hordom a képet belém ivódva:
inni kért – és mégis Ő adott,
s ha mások felé elindul a kezem,
már Ő adja a mozdulatot.

Sebestény-Jáger Orsolya: Találkozás

Lépted csöndesebb a zümmögő nyaraknál,
távolibb már, mint az esti szél,
s hol ág csúcsa égbeggyel összeér,
a színek mind-mind térdre hulljanak:

Legyen fehér és legyen roskatag,
sugárnyaláb már minden árnyalat,
áradjon fölöttünk, mint a nyár,
megtaláltattál – mert megtaláltalak.

Sebestény-Jáger Orsolya: A sóhajok hídján

(Édesanyámnak)

Korgó gyomorral, szomjasan,
mind így születünk erre a földre,
hol áldott menedékhez érkezünk el
köldökzsinór-hágcsón: az anyai ölbe.

Ó Mama, a kezed már elengedtem.
Felnőttem, látod? – mert így kívánod.
A sóhajok hídja a végtelenbe visz,
de tenyeremben ott lüktet hiányod.

Felnőttem, ugye? – mint vízparti fák.
Már borzolják bőrömet kései szelek.
Csak te tudod rólam: ugyanaz vagyok,
ki voltam valaha: egy kócos kisgyerek
,
ki vérében hordja titkaid, mert
Általad érkezett erre a földre.
Mint első menedék, már szerettelek,
előbb öntudatlan, aztán mindörökre.

Sebestény-Jáger Orsolya: A rét

Még szénaillatot hord a szél,
s kévéit lustán kibontja a nyár,
de rozsdás foltját toldozgatja már
bő ujjú kabátján a láthatár.

A sehol-sincs rét valahol itt maradt,
a reszketve táncoló égerfák alatt,
hol kócos boglyák álmos rejtekét
simogatná kezével az ég.

Mert tékozló traktorok szántották simára
fölötte köröznek fáradtan a varjak,
s mintha sebem kötözné, ne fájjon úgy:
az emlékezés szelíden takargat.

Időnk múlik. Csöndben, vontatottan,
fölöttünk rója bölcsen száz körét.
Én mégis tudom: immár múlhatatlan
a nyár végi erdők ölelte rét.

2017. június 17., szombat

N. Horváth Péter: Szem és kéz

Hadd bújjak hozzád az árnyékok elől,
nekem több nem kell, mint simogatás.
Ringass, ha kétségem sétáltat le s föl,
mért tennél úgy, ahogy mindenki más.

Legyél a figyelő szempár a dalból,
ki soraim között lát is, ha néz,
az, aki békét köt, s nem pedig harcol,
ennyire sosem volt ismerős kéz.

Csurai Zsófia: szimmetria

úgy megbontanám
megbonthatatlan világod
és tudom
máshogy kéne
mégis törékenyen
bújnék karodba
és olyan apróra zsugorodnék
mint az a nem létező
anyajegy a combodon

mondd, elringatsz egyszer?

Kiss Judit Ágnes: Szonett feltételes módban

Szeretnék most jó távol ülni tőled,
úgy négy-öt méterre, és onnan nézni
az arcod, amíg bőröd fel nem vérzi
tekintetem. Nézném a tested, főleg

a nyakad a kéken lüktető érrel.
Nézném, hogy fájjon, hiába enyhítik,
sosem múló heget hagynék, hogy mindig
rám emlékezz, utunk bármerre tér el.

S a fájdalom nem múlna el, csak egyre:
ha neked adnám magam kényre-kegyre.
És érezném, amikor a perc itt van,

hogy vágyad már utol nem éred ésszel,
és akkor a víznél is lágyabb kézzel
tüzet szeretnék rakni csontjaidban.

Hanácsek Erzsébet: Amikor nem vagy velem

Amikor nem vagy velem,
sötétre vált a kéklő ég,
eltűnik,
eltűnik a napsütötte rét.

Amikor nem vagy velem,
felhők borítják a tájat,
szívemből feltör,
szívemből feltör a bánat.

Amikor nem vagy velem,
elfogy az éltető remény,
hogy holnap újra,
hogy holnap újra látlak én.

Amikor nem vagy velem,
minden üres, kietlen,
s veled beszélek,
veled beszélek szűntelen.

Amikor nem vagy velem,
veled beszélek szűntelen.
Amikor nem vagy velem,
veled beszélek szűntelen.

Hervay Gizella: A mozdulat csak úgy szép

A mozdulat csak úgy szép,
úgy teljes,
ha egyszerre nyúlik ki a kéz,
a vágy s a gondolat.
Arcotok mögött az alakító
erőket kutatom,
így alakítom arcomat.

Amíg a teremtő munka csak sejtelem,
visszavágyik a lélek
a naprobbanás, kő-lét,
állatösztön korokba,
de egyszer csak megérzi erejét a kar,
s önfeledten ível
tudatos teremtő-mozdulatba.


Ladányi Mihály: Vándordal

Szerelemből szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből szerelembe

Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedülből a magányosba

2017. június 11., vasárnap

Czegő Zoltán: Idéző

Járok bolydultan; csak mosolygok.
Azt hiszik:
a homokban aranyat találtam ... –
az asztal kőlapján élnek még tenyered
finom erei, mint őskori levelek
törékeny nyoma palában.

Sokszínű vászonnapernyő billen,
int a szélnek,
s kevéske napot az asztalra csorgat; –
neved mondanám –
                  félek:
hangomra idegen hangok válaszolnak.

Apró hullámokon táncoló
száz kölyöknapocska ünnepe lobban...
– Csak mosolygok,
s elakad a léptem, ha a tiedhez hasonló
lábnyomot látok a homokban.

Czegő Zoltán: Ha maradsz

Ha maradsz
rád adom legszebb szavaim
hogy akkor se fázz
mikor a legmesszibb a vágyam
Kutass óráink között
és akkor is találj vörösen izzót
mikor én – valahol –
percnyi tüzet se találtam

Ne félts –
Én útjaim végén
mindig kirakom
madárlátta perceim
Hát erős légy
(De erősebb lennék
ha megcsókolhatnálak zuhanni hívó
mélységek fölött a rozzant hidakon)

Czegő Zoltán: Idegen éjszaka

Alszol, engem éjem elvetél.
Nézlek, és csitítom magam:
Új nap jön, aludj, szépen kérlek...
   S a sok érv olyan súlytalan.

Lehet, sövénnyel vesznek körbe
Hajlékony, izmos nappalok, –
De most fordítsd felém az arcod:
   Reggelre meg is halhatok.

Czegő Zoltán: Fák

A fák a földet markolják mindig
karcsú ágaik
száz-síkú lomb mögé bújnak

Ha valaki fában az ég felé törő
sudárt dicséri
tanúnak hívják a madarak hangját
s f ö l d r e pergetik
a szomorú védőbeszédet

Mikor a percnyi parazsú gizgazok
október végén
füstcsóváikkal az eget pamacsolják
az én fáim álmukban
felszökő lángú máglyákban égnek

Czegő Zoltán: Saját talaj

Igen, én azóta megjártam,
mit a lélek magának megteremt:
az egy testre kiszabott
S bejárni szükséges végtelent.

Suhantak ketten, mert a lélek
magában nem mehet,
s mert néha
a meggyötört testnek is szállni kell;
       de így tudd:
tisztább nem lehetsz nálam semmivel.

Fűhegynyi harmatban
testem örökre tisztára moshatom.

Czegő Zoltán: Az utolsó tűz

Hatalmas városban születtem,
s hogy én is nagyra nőjek –
édesanyám szőke mesékkel altatott;
de én megcsaltam csobogó estéit,
és álmomban sárkányokkal vívtam.

...Csoda-tüzeket raktam a kaszálón
esténként, s a lángok rácsain
felnőtt jövőmbe próbáltam látni.

...Kihajtott gallérú tiszta inggel léptem
a százsarkú, szögletes világba,
s hogy furcsa volt a lángom –
a hősöktől irigyelni kezdtem
a tiszta tüzeket.

...Már utolsó tüzem is megraktam.
Kik erre jártok,
gyűljetek köréje, melegedjetek,
gyújtsatok rá, s ha szidtok, megbocsátom
azoknak, kik tudják:
égni füst nélkül nem lehet.

Czegő Zoltán: Nyugalom

Kuszált hajamon éjfél szempillája,
nyugalom zsibong tagjaimban,
agykérgemen a képek csodát várnak.
Jut idő,
a nappal üllőjén perdülő
kalapácsom is arcomhoz sápadt.

Derekam köré utak fonódnak,
karcsú ereimben
szívemig kergeti vérem a lomha terveket.
Ösvényt, idéz egy véna,
fehér dűlőút két karom: biztatnak, de –
nagy a tét. Nem, ma már nem lehet.

      Ki fáradt, kötözze magát a sötéthez,
      őrzői lesznek sunyi éjszakák.
      Belül se villanjon sejtnyi fény se!
      Magában üldözze önmagát.

      Mint fagyott göröngyön társtalan madár –
      magában álljon,
      ha lombos kedve száraz gallyá bágyadt.
      Mint jégeső,
      koppanjanak a percek homlokán – –

      Fusson előlem öröme az ágynak.

Részegíts, élessz, élő oxigén,
nyúljatok alám,
hogy össze ne omoljak – áldott nappalok!
Egy őszi ünnepen kimérem nyugalmam
azoknak, kik vigasztalhatók.

Jaj, magamra veszem inkább összes átkaim,
mit a csend
gyűrűzni is lusta világára szórtam,
ha el nem rejthetem vigyorgó éjszakáim...

Hallotok?!
     Megállt lábaimnál, – menthetetlen holtan
hever már az a színes alkony is,
melyet a nappalok neszező nyugalomra szántak. –

Lobogó tűzzé gyújtom az éjfélt:
hajnal ennél szebb ünnepet nem kívánhat.

Czegő Zoltán: Konokul őriz

Olyan a holnapom, mint annak,
ki örökölt sírhelyét is eladta.
    Kéznél van pár órám –:
százfelé hasadt földet döngetek,
s érzem:
kihűl az öklöm –
mozdul,
s testhelyet egyenget két göröngy alatta.

Lehetetlen-konokul őriz magának
a gond,
– bár értem csak egy-egy percet áldoz –
Ilyen szigorú csak a bozót lehet,
mely – mint egykori védők –
tapad a roskadó várak falához.

Eladnám,
vérrel együtt is kivetném magamból!
Már nem is formám,
    mint fenyőnek sudársága!
– Jó cimborám,
    ne riadj: nem formám –:
lényegem, mint fény a villámlásban.

2017. június 7., szerda

Hajnal Éva: hamvadó


inged alá
elrejtettél
jó szorosan
begomboltál
rejtett gombolás vagyok
szívzugodban
hamvadok