2017. október 15., vasárnap

Draskóczi Ágnes: július

ahogy a táj előtted elterül
ahogy a sok levélre fény feszül
ahogy a rét pázsitja hívogat
ahogy búzát csókol a sárga nap
ahogy a szőlő fut a dombra fel
ahogy a rozsdafarkú énekel
ahogy az asztal fölött szilvafa
– talán paraszt-idill vagy kúria –
talán szabadság talán igézet
talán csak nyárközép talán az élet

Draskóczi Ágnes: A vers

             fegyelmezett.
Nem zsarol és ki nem nevet.
Nem játszmázik veled.
Nem hiányzik belőle alázat.
Nem sajátítja ki tested-házad.
A vers fegyelmezett.
Hideg számítással nem tart be neked.
Melletted áll barátként, ha baj van.
Nem akarja, hogy pusztulj meg halkan.
Megszégyenítést nem rak rád igának,
hogy szolgálj zsarnok hajlamának.
A vers egyéniséged tükre.
Társnak jegyzett el örökre.
Nem áltat, nem küld mélyaltatásba.
Önfeladást nem kér, hogy eljusson önmagába.

Draskóczi Ágnes: Andante

Az őszi nap tekinteted.
Körém borul, s ha űzi szél,
szerelmem siklik, úgy lebeg,
mint fáról rebbenő levél.

Draskóczi Ágnes: Nehéz

Hívásod oly erős volt
mást nem tehettem –
indultam Hozzád, Uram.
Nem volt választásom.
Bűvkörödbe vonzottál,
s míg mások kegyeiből kiestem,
követtelek.
Most megállok egy pillanatra.
Vezesd lábaim tovább,
lépteim stabillá szabályozd,
bár omlik össze körben minden,
kitartok, Uram.
Pedig nehéz.

Draskóczi Ágnes: Légies

Táncol a Teremtő.
Lassú, megfontolt minden mozdulat.
Amerre csak nézel,
keze nyomán újabb élet fakad.
Finom, balettszerű,
ahogy fű kihajt, rügytől duzzad ág;
szelek hárfája szól,
és áraszt isteni harmóniát.

Draskóczi Ágnes: szánalmas vers

tér-idő koordináták
a nappal hadakoznak
hol csip-csup ügyeket
hol fordulatot hoznak
magunkat kutatva
- feledett alázat –
megértő sóhaj régen
nem hagyja el szánkat
évek közt botorkál
szívünk közönykabátban
viseli nem csak fagyban
de kánikulában
hajléktalan lelkünk
magára aggat testet
kétes értékrendet
mi csillogó, talmi, festett
hitről már nem beszél
senki e rendszerben

ablaktalan élünk
önmagunkba esten

2017. október 13., péntek

Beke Sándor: A sárga lepke


Libegő szárnyával
tenyeredre
szállt,
mint néma
vallomás.

Beke Sándor: Szeretnék vers lenni benned

Kedvesem,
szeretnék megpihenni
a te lelkedben,
mint egy célját el nem ért,
de saját magát
megnyugtató gondolat,
mint egy sétapálcás
öreg bácsi vagy néni
azon a fehérre festett
fővárosi padon,
a Lánchíd oroszlánjaihoz
közel,
a Duna-parton,
Budapesten.
Szeretnék vers lenni benned,
szerelmem,
elérzékenyült
és
rímtelen,
szétzilált,
mint a gondterhelt értelem,
és
csupa félelem,
gyermekes kétkedés,
zsibongó láz,
gyöngéd,
törékeny és kedves,
szeretnék
vers lenni benned...

Beke Sándor: Álmod ágyán

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   ringatózom.
Álmod ágyán,
álmom vágyán
   tied vagyok.

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   megérezlek.
Álmod ágyán,
álmom vágyán
   kísértelek.

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   hőn szeretlek.
Álmod ágyán,
álmom vágyán
   fölkereslek.

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   ha meglellek,
álmod ágyán,
álmom vágyán
   megőrizlek.

Beke Sándor: Ébrenlét

Emlékszel?
Csillagot választottunk
magunknak az égen,
hogyha nem vagyunk együtt,
akkor is láthassuk egymást.
Ezért emeljük fel annyiszor
szemünket az ég felé,
mert képzeletben
megsimogatjuk egymás arcát
— és bizonyossá válik
szerelmünk ébrenléte.

Beke Sándor: A csend hídján

A csend hídjára
leszállt a fülemüle,
s ott megült,
majd lenge
szél kerekedett,
jött utána,
egy virágszirmot
hozott magával.

A madár
megtörte a csendet,
madárnyelven
beszélni kezdett
a sziromhoz,
de a szirom,
ahogy leszállt,
hallgatott moccanatlanul.

Gömböly volt
a teste,
mint egy holdtányér,
olyan volt,
de inkább
egy felfordult, kerek,
mozdulatlan
piros bogárhoz
hasonlított.

A csend hídja felé
emberek közeledtek.
A fülemüle elszállt,
a szirom lehullt
a mélybe.
Perc múltán
a csend hídja eltű nt,
mert megérkeztek
a férfiak,
akik idejöttek.

Vadászok voltak,
s megálltak a régi
híd helyén.
Az énekesmadarat
keresték,
de a fülemüle
csőrében a virágszirommal
átrepült a vízesés fölött
a szivárványos
égi fényesőben.

Beke Sándor: Nálatok, nálunk…

Amikor a Cenk alatt laktam,
a Kolostor utcai
kávézó sarokasztalánál
így fogalmaztam meg
egy töredékben maradt
vers első sorát:
„mert nálatok korábban kel a Nap”,
majd így folytattam
kamasz nosztalgiával:
„hogy fenyők alkonypíri könnyét”,
de nem sírtam,
miért is sírtam volna,
csak a lelki jelenséget
próbáltam szavakba örökíteni,
nevezetesen azt,
hogy
„ne lássa a pattogó nagyvilág”,
de reggelre már biztosan tudtam,
hogy nem lesz
semmilyen nyoma
a verssel született sírásnak;
az alvó avar
magába szívja éjjel
a könnymennyiség egyharmadát,
a másik egyharmadát
felisszák az egerésző baglyok,
s félénk őzikék
szürcsölgetik le
narancssárga nyelvükkel
a fenyők között szétfolyó
áfonyabokrok leveleiről,
az utolsó könnycseppeket pedig
„felszárítja a pirkadat”,
s akkor biztos lesz:
a féken tartott
remény és félelem
lelki jelenségének
bizonyítható nyomát
a pénzéhes világ és
bulvársajtó
nem fogja szétkürtölni
a nagyvilágnak.
Sőt,
reggel a fenyvesek
harmatáradatában elégtétel
és öröm csillog majd,
és az,
hogy itt minden rendben van,
úgy áll minden,
mint a szekrény fogasán
a benaftalinozott,
s télire elraktározott kabát,
és olyan tetszetős minden,
mint az a ritka szép
limuzin az óvárosban,
amit körülvett és csodált
a sok kisgyermek
a régi macskaköves utcán…

Igen, nálatok…

Nálunk…

Beke Sándor: Erdélyi harangok

Farkas Árpádnak

Úgy hát akkor
én is veled maradok,
kovalens kötéssel
vadság köntösében,
vadak vecsernyéjén,
táncos holdudvarban
gyémánt gyökerekkel.

Leégett a parázs —
gyantaillatában,
vándortarisznyánkban,
éji falatunkból
mézeskaláccsá lett
a mi kis világunk,
idekötöttségünk —

Beke Sándor: Ima a Hargitán

Az ősz ablakából nézem
a lelkemben
égve muzsikáló Hargitát,
a diadalmas hegytetőt,
a délceg óriást.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom,
hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják testedet,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.

Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya —
ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.

2017. október 6., péntek

Ruva Farkas Pál: Névjegy

én ilyen vagyok
látod
kihalnak körülöttünk a fák
s én tovább görgetem
kergetem
életem hátramaradt pillanatait...
szeretem az asztalom
viaszosvászon kockás abroszán
a mécseseket meggyújtani
mint űzött vadat
kerget az álom
de lehet
hogy ez nem is álom

Ruva Farkas Pál: Tenyérnyi idő

amikor átjöttél
a tündöklő NAP alatt
pihe-puha léptekkel
osont el a NYÁR...
éreztem
ringó bölcsődben
felsír a HOLD...
emelj fel
te hószagú ARC...
most bársonyon
úszik felém
a vágy
tenyerében
megáll az idő...
az ŐSZ
halkan sírdogál
a TAVASZ
ibolyaszirmai
fakóra mossák
a tűnő világ
hegyeit
hallod?
meghalt
a múlt...
az égen
felsírnak
a csillagok...
álmaid zarándokai
megvilágítják
nekem
a hozzád vezető
ösvényt
most egy kicsit
meghalok
de előtte
gyöngyharmattal
simogatom
lelkembe
szíved
dobbanásait...

Ruva Farkas Pál: Az én kódom

minden álló NAP
visszamegyek oda
ahol égig érnek a fák...
és az égszínkék
időben
fölszállhatok
a mennyországba
pedig már nagyon
messze van
a messze...
Istenem
mit csináljak
ha csak a zugban
ahol a házunk mögötti
majpalalok
kukoricásában
ástam el
a frigyládát
melynek kulcsa
csakis a zugból
teleportálható
a kód
tolerancia szorozva kalapnyi Nyárral
melyből nem hiányozhat a Szeretet

Ruva Farkas Pál: Imám

álmodom...
a csillagok között
a béke lován araszolva
Isten elé járulok
amnesztiát kérni
kócoshajú népemnek,
szabad átvonulást
a naivitásból
a realitásba

Ruva Farkas Pál: Szirmok és bibék

szállnak a felhők
és szállok én is
magam vagyok immár
én
és a felhők is
szárnyaim alatt
sorra elhagyom
kedves fáimat
s a bolondos csókokat
Istenem
de jó volt
gyermeknek lenni
s most
alig hallhatóan
megöregedni

Ruva Farkas Pál: Dézsányi űr

mégis kimondom
tudom ezt is megbánom egyszer...
talán itt vagyok
talán...?
vagy csak voltam valamikor
amikor  még a cigányok
sokat énekeltek
a kovácsok meg orvosként
gyógyították a világ búját-baját
s a szelíd kutyák bús szemeiből
kiolvasták a Mámik a leskelődő holnapot...?
most mi van...?
vagy mi nincs...?
mert valami nincs az egész biztos
aminek kellene hogy legyen
de milyen áron...?
Istenem...?
immár az ég is leszakad
ha a madárfütty is kihal
kinek jó az ha kiömlik a tej az asztalon...?
s ha a dívány rozsdás drótja
serkenti a hajlamom...?
látom
már az Ősz is ködöl
eresz alá húzom az eget
hátha megtelik könnyeivel
a dézsányi űr...

Ruva Farkas Pál: Ha én mondom...

hidd el
Isten létezik
láthatod
mert itt vagyok...
hiszen
visszasegített
ebbe
az istentelen-világba...

Ruva Farkas Pál: Fecskebúcsúztató

már nem is tudom
milyen régóta
úton vagyok
vonatozok
fut mellettem
a világ
észre sem veszem
milyen gyorsan
múlnak el az évek
csak azt látom hogy
a városok
mint lehulló sárga-rozsdás
falevelek
maradnak el a hátam mögött...
fújd el a gyertyákat
Anyám
éberen őrző csillagom
hisz ez a nyár is
elszállt
és én csak nézek
némán
a távolodó fecskék után...

Ruva Farkas Pál: Cirokseprűvel

ha kérhetem
ne ordítsd a szót
csak szépen
bölcsen
kézen fogva vezesd
mint a vásáron
a kiscsikót
kecsesen...
fennhordott fővel szavald
mint márciusban
a Szózatot
engedd
csak úgy szabadon hadd szálljon -
röpülhessen
mint a fecske
aki csak
jön
száll haza hozzám
hogy ismét megérinthessen
a Tavasz
hogy ezt a dohos
téli ágyalatti szagot
kisöpörhesse szívemből
a szerelmes kígyósi szél...

2017. szeptember 30., szombat

Sárhelyi Erika: Éji fellegek

Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül
a part bársonyos, gyönge fövenyén,
s csak érzi a tengert ott legbelül -
olyan vagyok nyáresték idején.

Csak hallgatom az est zizzenését
- tán rebbennek angyalok, ördögök -,
sejtem csupán, mint szalad szerteszét
ezer álom a függönyök mögött.

Látnom sem kell, tudom az éjszakát,
ahogy egybemossa a színeket,
s érzem, hogy csukott szemhéjamon át
megszöknek a tegnapi fellegek.

Sárhelyi Erika: A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

Sárhelyi Erika: Ma még

Ma még utánam nyúl a nyár,
ma még megtalál egy-egy
napsütötte, régi emlék.
Ma még megfürdetem arcom
a kék égben, ma még hiszem,
az lehetek, aki lennék.

Ma még lángra kap szívemben
minden elfojtott érzés,
szememben tüzek lobognak,
ma még felkap a szél, akár
egy tollpihét, ma még könnyű,
szinte áttetsző a holnap.

De egyre csípősebbek a
reggelek, s fázó lelkem
félti a múló szépeket.
Ma még utánam nyúl a nyár,
de a kék hegyek fölött
már zokognak a fellegek.

Sárhelyi Erika: Állókép

Annyiszor leírtam és annyiképpen,
olvastad, nem olvastad - mindegy is talán.
Vagyunk. Egy régi pár egy régi képen.
Együtt. Olykor az út két oldalán.

Nem írok már értünk cifra szavakat,
vágyat, vádat rímbe nem szedek neked.
Olcsó közhellyé lesz minden gondolat,
s nélkülük is értem már a lényeget.

Mit nem akarsz, magadból úgysem adod,
idegen vagyok egy idegen tájon.
Tollam makacskodik, a vers csak dadog,
csöndben kihuny bennem a mindenáron.

Sárhelyi Erika: Táj - emberrel

Tűnődöm, az ember milyenféle táj.
Tűri, ha gyökeret ver benne a fáj,
s ha kell, a vihart két öklébe zárja.

Szeret, eltökélten, mint földben a mag,
s porrá hullik benne száz hegynyi harag,
hisz' tudja, harc után sok lesz az árva.

S ha bejárja magát olykor, néhanap,
két gondolat közt a szél hátára kap,
hagyja, hadd vigye bárhová a szárnya.

Az ember csupán szív, szem, kezek és száj,
zsigerek, némi bőr, kék erek és máj -
lelke az, mi szépet lehel a tájba.

Sárhelyi Erika: Újrahasznosított felismerés

Nekem a toll, papír. Másnak a hegedű,
a véső, a korong, a tus vagy az ecset
a társ, a szerelem. A tétel egyszerű:
ha szereted, se biztos, hogy viszontszeret.

Sárhelyi Erika: Parttalan szavak

Az idő a költőt lecsendesíti.
Elnyugszik, mint ár végeztén a folyó.
Hisz’ oly jó a mederbe visszatérni,
ahol egykor csupán szendergett a szó.

Ott csend van. Lapos kövek csiszolják az
egymáshoz koccanó gondolatokat.
Ott nincs nyárlobogás, tél, ősz - csak tavasz.
S minden betű a kezdethez csalogat.

A szavak özönéhez, mik kéretlen
jönnek, s verssé gyűlnek egy-egy rím körül.
Örvény van akkor talán a lélekben,
hogy kifordul a mély, s felszínre kerül.

És évek, emlékek vetődnek partra:
fájások, harag, gyönyör és félelem.
Az embert a költészet kitakarja,
akkor is ruhátlan, ha nem meztelen.

Aztán idővel az írás megszelídül,
szemérmes lesz, nem kiált mindent versbe.
Ezen a folyón a könnyű elmerül,
s ami nehéz, azt a jóisten verje.